|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 31 találat | lapozás: 1-30 | 31-31 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pósta Béla 2002. június 1.Két évvel ezelőtt hunyt el dr. Ferenczi István történész, egyetemi tanár /Kolozsvár, 1921. ápr. 15.- Kolozsvár, 2000. máj. 8./, a Posta Béla által alapított neves régészeti iskola hagyományainak, Roska Márton, Kovács István, László Gyula munkásságának folytatója, az erdélyi magyar régészet kiemelkedő képviselője. Ferenczi István a történelmi múlt kutatásának szeretetét, szenvedélyét édesapjától, Ferenczi Sándor régésztől örökölte. 1949-ben László Gyula Kolozsvárról való kényszerű távozása után Ferenczi átvette neves professzorától a régészeti előadásokat és azokat ő tartotta mindaddig, amíg ezt a diszciplínát magyar nyelven lehetett előadni. 1959-ben a Bolyai Tudományegyetem lejáratási kampánya keretében Ferenczi István Bevezetés a régészetbe című kurzusát románellenesnek minősítették és nyilvánosan megbélyegezték. Később megfosztották egyetemi katedrájától, és az Erdélyi Történelmi Múzeumba helyezték át, ahol 1982. évi nyugdíjazásáig osztályvezető volt. Nemzetközi elismertséget az erdélyi római limes kutatásával szerzett. Átfogó régészeti terepbejárásai, kiegészítő ásatásai Erdély legkorábbi keleti védelmi rendszerének alaposabb megismeréséhez vezettek (ezeket a kutatásokat többnyire testvérével, Ferenczi Géza régésszel közösen végezte). Feltárta, hogy ez a védelmi rendszer a Keleti-Kárpátok vonalát belső oldalról követte, és az ún. "égett cserépfalú várak" sorából állt Krasznától Kozárváron (Dés), Besztercén, Dobokán, Küküllőváron át Fogarasig, illetve Brassóig. Megállapítása szerint ezek a földvárak a X. század második felében és a XI. század elején épültek, mélységben tagoltak voltak, és a folyóvölgyeket, kora középkori utakat védték. Legjelentősebb kora középkori kutatása a Szent László király (1077–1095) által megkezdett erdélyi védelmi rendszer fölfedezésével és igazolásával végződött. (Székelyföldi gyepük. Korunk, 1972. 2.) Ferenczi István e várrendszer létezését a Rapsonné (Parajd), Tartód- (Székelyvarság), Firtos- (Korond), Budvár (Székelyudvarhely), Kustaly (Homoródoklánd) stb. várakban folytatott ásatásaival igazolta. Egyik kedvenc kutatási területe Kalotaszeg volt, az itt végzett régészeti megfigyeléseinek, ásatásainak eredményeit Régészethelyrajzi kutatások Kolozsvárott és környékén című tanulmányában közölte (Studia Universitatis Babes–Bolyai, 1962. 2.). Ferenczi István fontosnak tartotta a századok folyamán eltűnt erdélyi falvak régészeti vizsgálatát, ebből a célból 1977-ben a kalotaszegi Kőrösfő határában az elpusztult Ordományos középkori település feltárásába kezdett. László Gyula "kettős honfoglalás" elmélete tekintetében Ferenczi egykori professzora véleményét osztotta. Meggyőződése szerint a 670–680-as években a Kárpát-medencébe ősmagyar népcsoport települt, amelyet onogur–bolgár uralkodó réteg vezetett. A több mint két évszázados együttélés során az ősmagyar tömeg beolvasztotta a türk nyelvű uralkodó réteget. Árpád népének beköltözésekor tehát az onogur ősmagyar ötvözésű népesség már jelen volt a Kárpát-medencében. /Sebestyén Kálmán: In memoriam dr. Ferenczi István. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./2003. november 11.Nagyváradon rendezték meg a hét végén az erdélyi magyar régészeti konferenciát. A résztvevők az erdélyi magyar régészet újjászervezése mellett tették le a garast, megalakítva a Pósta Béla Egyesületet. Intézményes hátteret kívánnak biztosítani a képzés és továbbképzés, illetve a magyar tárgyi múltat felmérő kutatások bővítésére. A rendszerváltás után Kolozsváron újraindított archeológusképzéssel immár kitermelődik egy új kutató ifjúság. A mintegy harminc főnyire duzzadt fiatal archeológusok összefogását sürgette dr. Bajusz István adjunktus, a kolozsvári régészeti katedra vezetője, aki előadásában ismertette az erdélyi magyar régészet múltját a 19. századtól, amikor is 1859-ben a Mikó Imre, Erdélyi Széchenyije alapította Erdélyi Múzeum-Egyesület révén elkezdődtek az első szervezett történeti kutatások, majd megszerveződött a régészképzés. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagyváradi fiókszervezetének égisze alatt megtartott konferencián a szervezők nevében Lakatos Attila régész beszélt, az ifjúságot köszöntötte dr. László Attila egyetemi tanár és dr. Székely Zsolt régész, aki hangsúlyozta: negyedszázados kiesést kell pótolniuk. Dr. Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke szerint elkezdődött a szakosodás, a régészet pedig számos kérdés megválaszolásában segítheti majd a határterületek kutatóit. AZ MTA Régészeti Intézetétől érkező Benkő Elek és a NKÖM részéről Hatházi Gábor hangsúlyozták, hogy szakmailag és lehetőség szerint anyagilag is támogatják a Pósta Béla Egyesület tevékenységét. A létrehozandó intézet vezetőjéül dr. Bajusz Istvánt választották. A két napos konferencián mintegy húsz dolgozatot mutattak be a régészek. /(Balla Tünde): Erdélyi magyar régészegyesület alakult. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 11./2004. július 16.A Korunk folyóirat júliusi számát a régészetnek szentelte. A tartalomból: Balázs László-Benkő Elek: Kolozsvár-Szentpéter régészeti emlékei; Szőcs Péter Levente: Kerámiaedények a régészet és az írott források tükrében; Lupescu Radu: Vajdahunyad, a vár kutatástörténete (19–20. század); Vincze Zoltán: Posta Béla és tanítványai; Kürti Béla: Gondolatok az avarokról és az avar továbbélésről. /Kovács Kiss Gyöngy: Korunk/ 2004. július. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 16./2004. szeptember 27.Szept. 25-én Kolozsváron tudományos ülésszakkal folytatódott a kolozsvári Szent György-szobor fennállásának századik évfordulója tiszteletére szervezett kétnapos rendezvénysorozat. A Csetri Elek akadémikus elnökletével megtartott emlékkonferencián magyarországi és helyi szakemberek előadásai hangzottak el. Kötő József, az EMKE elnöke az elmúlt évtizedek erdélyi és kolozsvári művelődéspolitikai vonatkozásait elevenítette fel. Elmondta: a cél Kolozsvár arculatának megőrzése volt. Murádin Jenő művészettörténész a Szent György-szobor másolatának Kolozsvár városrendezési terveiben való jelenlétéről beszélt. 1904. szept. 28-án avatták fel az akkori Arany János (ma Lucian Blaga) téren. Az előkészítő munkából oroszlánrészt vállalt magára Haller Károly polgármester és Posta Béla múzeumigazgató. A munkát Budapesten Róna József szobrász végezte el. A tanácskozáson Egyed Emese (egyetemi tanár, Babes-Bolyai Tudományegyetem) a Szent György-szobor irodalmi vonatkozásait tárta fel. /Ördög I. Béla: Össznemzeti jelentőségű a Szent György-szobor. Tudományos ülésszak az emlékezés jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./2004. november 8.Mintegy száz hazai és anyaországi előadó és hallgató részvételével szervezték meg a hét végén Marosvásárhelyen a II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. A kolozsvári Apai Emese a Magyarfenes határában feltárt késő bronzkori rituális gödröt mutatta be. Egy évtizede a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karának keretében már régészetet is lehet hallgatni, ezért szükség volt szakmai egyesület /Pósta Béla Egyesület/ és fórum létrehozására, nyilatkozta Molnár Zsolt főszervező, a BBTE tanársegéde. A Pósta Béla Egyesület tizenegy romániai kutatóintézet magyar anyanyelvű kutatóit, doktorandusokat és egyetemi hallgatókat tömöríti. /Szucher Ervin: Egyedi előadások egyedi leletekről. Erdélyi magyar régészek konferenciája Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./2004. november 17.Nov. 5-7. között tartották Marosvásárhelyen a II. erdélyi magyar régészeti konferenciát. A tanácskozásról Molnár-Kovács Zsolt, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének tanársegéde és Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum középkorszakértő régésze nyilatkozott. Emődi Tamás a leglátványosabb középkori leletanyaggal szerepelt, amelyet a gyergyószárhegyi Lázár-kastélynál folytatott ásatások során tártak fel. Botár István a csíksomlyói plébániatemplom régészeti feltárásáról, Soós Zoltán a görgényszentimrei várban feltárt Zsigmond-kori kaputoronyról tartott előadást. Az erdélyi régészeket tömörítő Pósta Béla Egyesület olyan programot szeretne, amely a különböző erdélyi régiók egységes feltárását eredményezné. Szükség lenne egy régészeti folyóiratra. – 1998-ban indult be a régészképzés, azóta megnőtt fiatal szakemberek száma. Ma már 11 romániai kutatóintézetben dolgoznak magyar nyelvű régészek, s az okleveles, a mesteri, doktori képzésen résztvevők száma a 40-et is meghaladja. Időszerűvé vált az anyaországi és az erdélyi intézményesített régészeti kapcsolatfelvétel is. /(bodolai): Régészfórum a kutatási eredményekről. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./2004. december 25.Megjelent Herepei János posztumusz munkája: Kolozsvár történeti helyrajza, Sas Péter szerkesztésében, a Művelődés kiadásában. Herepei János /Kolozsvár, 1891-Szeged, 1970/ Kolozsváron az egyetemen magyar-történelem-régészet szakot végzett. 1914-ben Pósta Béla egyetemi intézetében segédarcheológusként alkalmazta. A román egyetem kötelékében csak rövid ideig régészkedhetett, az Árpád-kori sírok azonosítása miatt eltávolították az egyetemtől. 1925-1938 között a Minerva nyomda könyvelője volt, emellett kutatott, az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőri tisztségét is betöltötte. 1938-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lett. A világháború végén parancsot kapott, hogy a múzeum legértékesebb darabjait ládában menekítse. Az érkékes anyag 1945 márciusában az zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében elégett. Herepei hibásnak érezte magát a parancs végrehajtásáért, a háború után nem tért haza, három évig Keszthelyen nyomorgott. 1947-ben Bonyhádra költözött, hogy a hazatért bukovinai székelyek Székely Múzeum Egyesülete által felállítandó múzeumát vezesse. 1950-ben a hatóságok a múzeumot felszámolták. 1953-ban Kajdacsra költözött, itt kezdte meg jegyzeteit feldolgozni. 1957-től felfigyelt munkásságára a szegedi egyetem irodalmi tanszéke. Biztosították neki a kutatás feltételeit. 1961-ben családjával Szegedre költözött. A szegedi egyetem Adattár a XVII. Századi szellemi mozgalmaik történetéhez címmel három kötetben kiadta cikkeit, tanulmányait. Élete főműve soká váratott megjelenésére /A Házsongárdi temető régi sírkövei, Budapest, 1988/. Herepei kéziratos hagyatékában több kéziratos munka fennmaradt. Sas Péter Kolozsvár múltjának kutatására szakosodott. Neki köszönhető Herepei értékes munkájának kiadása. /Gaal György: Kolozsvári helynevek vallatója. = Helikon, dec. 25., 24. sz./ Előzőleg Herepei könyvéről: Farkas Imola: A valódi érték időtálló. Könyvbemutató a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), 2004. ápr. 3./ Megjegyzés: Meg kell említeni Asztalos Lajos hatalmas munkáját: a Szabadságban folytatásokban közli – betűrendbe rakva – Kolozsvár minden utcájának összes elnevezését, történelmi múltját, megemlítve az utcában található fontosabb épületeket, intézményeket, gyárakat is. 2004-ben egész évben folytatódtak közlései. A 2004. dec. 15.-i számnál a K betűnél tartott. Ízelítőül az alapos adattárból: „1497: Kysmesterwczaya [Kmk II. 159.]; 1570: "Janos deak Kismester vchay" [Élő 24.]; 1572: "Caspar ely fwtamot eleote az kismester vchara" [LvLtTörJk III/3. 13–63.]; 1589: kleyn meister gasse (’kismester utca’) [Gold 119.]; 1695: "a Széna Utczától Kis mester utczára által menő Sikátor" [Élő 24.]; 1696: "Platea angustae [...] qui [...] ex [...] Platea Széna Uccza in Plateam vulgo Kis Mester uccza nominatam ducit" (’a Széna utcából a közönségesen Kismester utcának nevezett utcába vezető szűk utca’) [Kvtel 67.]; …” /A Kismester utca leírása folytatódik, Asztalos idézett Felvinczi György Kolo’svár le-irása 1706-ban című verséből is, az utca eredetéről pedig ismertette Szabó T. Attila és Cholnoky Jenő véleményét.2005. február 26.Az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ negyedfélszáz tagot számláló Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya február 22-én tartotta Kolozsváron éves közgyűlését, az elmúlt év eredményeit értékelték. A dr. Keszeg Vilmos szakosztályi elnök és Nagy Mihály Zoltán szakosztályi titkár által elkészített beszámoló öt konferenciáról számolt be. Vándorgyűlést szerveztek Baróton az EME és a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, valamint Zilahon és Szilágysomlyón az EME, valamint Zilah és vidéke fiókszervezetének közös szervezésében. Egyed Emese kezdeményezte és szervezte meg a Variánsok címet viselő irodalom- és színháztörténeti konferenciát. Az Erdély a magyar középkorkutatásban konferencia a hazai és a magyarországi szakemberek találkozását tette lehetővé. Az EME és a Pósta Béla Egyesület közösen szervezte a II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, amely harminc szerző kutatási eredményeinek bemutatását tette lehetővé. Az egyesület legnagyobb méretű rendezvénye az immár hagyományossá és népszerűvé vált, kétnapos, többszáz előadót felvonultató őszi rendezvény, a Magyar Tudomány Napja Erdélyben. A 2005-ös tervben szerepel a Haáz Rezső Múzeummal és Alapítvánnyal közösen, Székelyudvarhelyen szervezendő vándorgyűlés, a Zilahon és Szilágysomlyón sorra kerülő, a szilágysági kutatásokat, a Tordán sorra kerülő, az Aranyosszék-kutatás eredményeit bemutató konferencia, a szótárszerkesztés elméletéről és gyakorlatáról szóló nyelvészeti és két irodalomtörténeti rendezvény, Olvasás, színház, értelmezés, és Az emlékezet helyei címmel a III. erdélyi régészeti, egy, a kora újkorra összpontosító történész-konferencia, valamint egy interdiszciplináris rendezvény, Emberek, életek, élettörténetek címmel. Az EME tagjai az év során József Attilára, Orbán Balázsra, Mikó Imrére és Bocskai Istvánra emlékeznek. /(F. E.): Eredményes évet zárt az EME I. szakosztálya. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 26./2005. november 14.November 11-13-án, a hét végén tartották meg az Erdélyi Magyar Régészek III. konferenciáját a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban. Az előzőekhez viszonyítva a csíksomlyói találkozó volt a legsikeresebb: több mint 100 egyetemi hallgató, érdeklődő volt kíváncsi a két szekcióban bemutatott, közel 50 előadásra. Az előadók között volt a budapesti dr. Takács Miklós régész; a szintén Budapesten élő kollégája, Benkő Elek, a székelykeresztúri múzeum egykori munkatársa; valamint Kacsó Károly és Bajusz István történészek, továbbá a házigazda szerepét betöltő Botár István és Darvas Lóránt régészek. Műsorfüzet tartalmazta az előadások jegyzékét. Két évvel ezelőtt alakították meg a Pósta Béla régész nevét viselő egyesületet, hogy támogassák a különböző intézményekben kutató szakemberek kapcsolattartását, információcseréjét – mondta Botár István, az egyesület igazgatótanácsának tagja. /Kristó Tibor: Erdélyi magyar régészek konferenciája. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 14./ A szervezők (Pósta Béla Régészeti Egyesület, Mikó Ferenc Egyesület, Csíki Székely Múzeum) nagy nevű szakembereket, régészeket, történészeket hívtak meg. Bajusz István, a Pósta Béla Régészeti Egyesület igazgatója elmondta, hogy az immár harmadik alkalommal megrendezett konferencia lehetőséget kínál elsősorban az erdélyi magyar régészek számára, hogy kutatásaikról beszámolhassanak a szakemberek előtt. Reményét fejezte ki, hogy ebből a konferenciából egyszer talán Magyar Régészeti Konferencia lesz, ahol az egész Kárpát-medence magyar régészei tarthatnának seregszemlét, és folytathatnának tudományos vitákat. Paszternák István, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Miskolci Regionális Irodájának vezetője tartott előadást A kulturális örökségvédelem Magyarországon címmel. Ezt követően az előadások két (I. őskor–ókor, II. népvándorláskor–középkor) szekciókban folytatódtak. A résztvevők a három nap alatt közel ötven előadást hallgathattak meg (ízelítőül csak a Székelyföldhöz kapcsolódó néhány előadás témáját emeljük ki: Sztáncsúj József: Ember- és állatábrázolások a kora rézkori Erősd-kultúrában; Szabó Gábor–Dénes István: Régészeti topográfiai munkálatok a délkelet-erdélyi Vargyas-patak szorosában; Méder Loránd: Bronzkori balta Lisznyó határából; Asztalos István: Római határvédelem Délkelet-Erdélyben; Székely Zsolt: Újabb gót leletek Háromszéken; Benkő Elek: Középkori udvarház a Székelyföldön; Derzsi Csongor–Sófalvi András: Régészeti kutatások Kányád középkori templománál; Botár István: Régészeti kutatások Csíkmindszenten; Darvas Lóránt: A csíkszeredai Mikó-vár régészeti kutatása). /Mihály János: III. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia Csíksomlyón. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 21./2006. november 11.Marosvásárhelyen zajlik az erdélyi magyar régészeti konferencia. A negyedik alkalommal sorra kerülő rendezvény november 10-én kezdődött a Bod Péter Diakóniai Központban. Köszöntőbeszédet mondott Pál-Antal Sándor, Bajusz István és Csegzi Sándor. A plenáris ülés után könyvbemutatót tartottak és megemlékeztek Pósta Béláról. Kovács András Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából című folyóirat új sorozatának első számát mutatta be. November 11-én lesz a Pósta Béla Egyesület közgyűlése. /Régészeti konferencia Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 11./2006. november 14.November 10-től 12-ig a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai Ház volt a helyszíne a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciának, amelyen a hazai szakemberek mellett neves magyarországi vendégek tartottak előadást. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület helyi fiókszervezete nevében nyitóbeszédet mondó Pál-Antal Sándor elnök, nyugalmazott történész-levéltáros örömmel nyugtázta, hogy milyen sok tudományos munkát végző fiatal révész kolléga vesz részt a tanácskozáson, amelynek programfüzetében közel ötven dolgozat szerepelt. A romániai magyar régészek sorsa hasonlít a történészekéhez, számuk a 60-as éveket követő rövid nyitás után alig néhány szakemberre csökkent, s tevékenységi terük évtizedeken át csak a római-dák leletek kutatására korlátozódott, mondotta az előadó, aki beszélt a 90-es évek után bekövetkezett megújulásról, amikor a kolozsvári egyetemen beindult az anyanyelvi képzés is. Bajusz István, a romániai magyar régészeket tömörítő Pósta Béla Egyesület elnöke következett. A Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Egyesület Érem- és Régiségtárából című új periodikát Kovács András felelős szerkesztő mutatta be. A két tagozat (Őskor, ókor valamint Népvándorláskor, középkor) keretében hangzottak el dolgozatok. A kongresszus során megtartották a Posta Béla Egyesület évi közgyűlését is. /(bodolai): Régészkutatók tudományos fóruma. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./2007. november 13.November 9–11-e között Kolozsváron tartották az V. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és az erdélyi magyar régész-kutatók, egyetemi hallgatók munkáját segíteni hivatott Pósta Béla Egyesület (PBE) rendezésében több mint hetven előadó jelentkezett az eseményre. A megnyitón Sipos Gábor (EME-alelnök) és Bajusz István (PBE-igazgató) elmondta: a két intézmény közötti szoros kapcsolat van. A romániai magyar régészek konferenciája immár évente ismétlődő sikeres hagyománnyá vált. Bajusz István megállapította, évről évre örvendetesen emelkedik a fiatal előadók tudományos színvonala. Sokan közülük már elvégezték az egyetemet, a részvevők – Szatmárnémetitől Székelyudvarhelyig – Erdély minden történelmi múzeumát képviselték. A konferencián magyarországi kollégák is megjelentek, akikkel eredményes az együttműködés. A erdélyi magyar régésznemzedékek között 20-25 éves korosztálybeli különbség jelentkezik, tehát nagy szükség van az utánpótlásra. /Ö. I. B. : Régészkonferencia Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./2008. május 17.Gergely Balázs, az MPP kolozsvári elnöke vezeti a polgári párt helyi tanácsosi listáját. Az MPP vezetői legkevesebb két-két befutó helyre számítanak Kolozsváron és a megyében. Az MPP kolozsvári választási programja a közösség demográfiai, gazdasági, versenyképes megerősödését tűzi ki célul. Gergely Balázs a kultúrával, műemlékvédelemmel, kulturális örökséggel, ifjúsággal és sporttal foglalkozó bizottságban találná meg a helyét. Gyakran mondják, hogy Kolozsvár multikulturális város. Az itt élő magyarok nem ezt érzik. E helyzet megváltoztatása érdekében sokat kell tenni. Új magyar utcanevek kellenek, el kell tüntetni a közterekről a magyarokat gyalázó táblákat, magyar vonatkozású köztéri szobrokat kell emelni, Márton Áron szobrának felállítása évek óta húzódik. Gergely Balázs biztos benne, hogy az RMDSZ és az MPP együtt sokkal hatékonyabban tudja majd képviselni a magyarság érdekeit. Gergely Balázs /sz. Kolozsvár, 1977/ a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen régészeti szakán szerzett diplomát, második szakként végzett a budapesti Századvég Politikai Iskolán, jelenleg doktorandusz. Alapító tagja a magyar régészeket tömörítő Posta Béla Egyesületnek. /Sz. K. : Bemutatjuk jelöltjeinket. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./2009. április 10.Tragikus sors jutott Herepei Jánosnak /Kolozsvár, 1891. okt. 11. – Szeged, 1970. okt. 30./. Magyart, történelmet, régészetet hallgatott a kolozsvári tudományegyetemen. Az iskolateremtő Pósta Béla professzor irányításával kezdett régészettel és a numizmatikával foglalkozni. Azután jött az impériumváltás, az egyetemet elfoglalta a román hatalom. Herepeit a kolozsvári Minerva Műintézet Rt., a magyar egyházak alapította nyomdaipari vállalat alkalmazta könyvelőnek 1925-ben. Ettől kezdve a hivatali munka mellett csak szabadidejében élhetett a kutatásnak. Jelen volt a lapok, folyóiratok hasábjain kis adatközlésekkel, néha egy-egy dolgozattal. Fáradhatatlanul gyűjtött: hol a temetőben sírköveket másolt le, hol a levéltárban vagy valamelyik könyvtárban jegyzett ki adatokat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőrévé, egykori iskolája, a Református Kollégium levéltárosává választotta. Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Herepei János voltak az erdélyi múlt legkövetkezetesebb feltárói. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1938. február 1-jétől igazgatónak hívta Herepeit. A második bécsi döntés 1940 őszén új feladatok elé állította: intézménye a Magyar Nemzeti Múzeum része lett, s megbízták egy Székely Tudományos és Közművelődési Intézet létrehozásával. 1944 őszén parancs jött Budapestről, hogy a múzeum legértékesebb kincseit ládákba csomagolva el kell menekíteni. A ládák 1945. március 29-én a zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében porrá égtek. A hatóságok felmentették Herepeit a felelősség alól, de sokan szemére hányták a parancs szolgai teljesítését, s az önvád is kínozta. Nem mert visszatérni Romániába. A Tolna megyei Bonyhádon létesült Székely Múzeum élére nevezték ki. Az államosítás után ezt beolvasztották a szekszárdi múzeumba. 1950-ben Herepei nyugdíjaztatta magát. 1957-től felfedezték őt a szegedi egyetem magyar tanszékének munkatársai, s 1961-ben Szegedre beköltözhetett. Lehetőséget kapott tanulmányainak sajtó alá rendezésére. Adattár főcímmel három tekintélyes kötete (1965, 1966, 1971) jelent meg közel kétezer oldalon a szegediek kiadásában. A harmadik kötet közzétételét már nem érhette meg. Tekintélyes kötetet kitevő, átfogó munkája a Bonyhádon véglegesített: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Ez kéziratban maradt, majd az Akadémiai Kiadó 1988-ban vállalta kiadását. Ebben a munkájában Herepei Kolozsvár sírkertjének 1750-ig terjedő történetét dolgozta fel, a kötet lényegében közel kétszáz év várostörténetét is felöleli. Sas Péter budapesti történész kutató kézbe vette a Herepei-hagyatékot, s abból minden közölhető anyagot kötetekbe gyűjtött, sajtó alá bocsátott. A kolozsvári Művelődés folyóirat kiadója, mindenek előtt Szabó Zsolt főszerkesztő ezt a sorozatot felvállalta, egymás után jelentette meg a köteteket. A 2001-ben indult sorozat a hatodik kötettel a végéhez érkezett. A most megjelent kötet /Herepei János: Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta: Sas Péter. Művelődés, Kolozsvár, 2008./ adat- és okmánytárakat tartalmaz, a kutatóknak, szakembereknek jelent kincset, ugyanis sok esetben ma már pótolhatatlanok, mert az akkori források elpusztultak vagy éppen lappanganak. /Gaal György: Az utolsó Herepei kötet. = Helikon (Kolozsvár), ápr. 10./ Előzmény: A Sas Péter által korábban sajtó alá rendezett Herepei-munkák Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2001. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002. Herepei János: Kolozsvár történeti helyrajza. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János A kolozsvári színház és színészet történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2005.2009. szeptember 22.„Az erdélyi magyar történetírásban az 1980-as évektől elmélyült szakemberhiány maradandó nyomokat hagyott a szakmában. A rendszerváltás után az intézményes keretekben (múzeum, kutatóintézet, egyetem, állami levéltár) alulreprezentált magyar történészek még jó néhány évig úgynevezett egyszemélyes műhelyként művelték a történetírást Marosvásárhelyen. Mindezek ellenére Bónis Johanna, Pál-Antal Sándor, Spielmann Mihály és Szabó Miklós tanulmányai, monográfiái nemcsak a helytörténeti munkákat gyarapították, hanem sok esetben az összmagyar történetírás szerves részévé váltak. A kilencvenes évek közepétől a történészképzés látványosan megváltozott. Megjelent a pályán egy, a kutatói munka és a történetírás iránt érdeklődő új nemzedék. ” – olvasható Novák Csaba Zoltán: Fiatal társadalomkutatók Marosvásárhelyen című tanulmányában. (Korunk, 2007. október). Az új kutatónemzedéket tömörítő egyesület, a 2002-ben létrejött Borsos Tamás Egyesület elnöke, László Márton elmondta, az egyesület céljai: társadalmi és művelődéstörténeti tanulmányok, értékelések, dolgozatok és kutatások végzése és támogatása. Kapcsolatteremtés és együttműködés az erdélyi magyarság nemzetiségi jellegű tudományos intézményeivel. Értekezletek, tudományos tanácskozások, konferenciák, szemináriumok és előadások szervezése, időszakos kiadványok, könyvek kiadása. Az egyesület tagjai Barabás Kisanna művészettörténész (Marosvásárhelyi Katolikus Gyűjtőlevéltár), Berecki Sándor, Győrfi Zalán, László Keve régészek (Maros Megyei Múzeum), Berekméri Róbert hadtörténész (Marosvásárhelyi Református Gyűjtőlevéltár), László Márton levéltáros (Maros Megyei Állami Levéltár). A Teleki Téka munkatársai közül Kimpián Annamária művészettörténész, Lázok Klára jelenkortörténész, Márton Krisztina restaurátor, Petelei Klára térképtörténész, Weisz Szidónia címertankutató tagjai egyesületnek. További tagok Novák Csaba Zoltán jelenkortörténész, Simon Zsolt újkorkutató (a Román Akadémia Gh. Sincai Kutatóintézetének tagjai), Soós Zoltán régész (a Maros Megyei Múzeum igazgatója), Tamási Zsolt egyháztörténész (7. sz. Általános Iskola történelem szakos tanára), László Lóránt újkorkutató, és Nemes Gyula helytörténész (Nagyernye). Az egyesület 2004 novemberében a marosvásárhelyi Bethlen Alapítvánnyal és a Pósta Béla Egyesülettel közösen megszervezték II. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. 2005 októberében helytörténeti konferenciát tartottak Marosvásárhely történetéből címmel. 2006-ban több előadásból-beszélgetésből álló rendezvénysorozat volt. 2006 novemberében tartották a IV. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát, majd 2007 augusztusában a IV. Kisebbségtörténeti Konferenciát Kisebbségi életpályák címmel. Ebben az évben is több tudományos előadást szervezett az Egyesület. László Márton /sz. Marosvásárhely, 1976. nov. 2./ a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán végzett. 2003–2004-ben szakmai referensként dolgozott a Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménynél, Kolozsvárott. 2004 és 2006 között Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájában tanult tovább, disszertációjának tárgya: kollektivizálás Székelyföldön. 2007-től az Állami Levéltárak Maros Megyei Igazgatóságán levéltárosként tevékenykedik. Az ötvenes évek társadalomtörténetét kutatja, és több, a világhálón is elérhető tanulmányt közölt a Maros tartománybeli kollektivizálásról, a kulák-névjegyzékekről. Eddigi legnagyobb szakmai eredményének Máthé János: Magyarhermány kronológiája c. kéziratának megjelentetését tekinti /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/. A világhálón is megtalálható László Márton román-magyar állambiztonsági szótára, amelyben a korabeli román nyelvű dokumentumok szakterminológiáját magyarázza és fordítja. László Márton szerint egyes erdélyi jelenkortörténészek által művelt „sérelemtörténet” és „szenvedéstörténet” helyett a tárgyilagos hangvételű, elemző és összehasonlító megközelítésre kell törekedni. /Bölöni Domokos: Új kihívások előtt a fiatal történészek. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 22./2009. november 10.A romániai magyar régészközösség reprezentatív szakmai testülete, a Pósta Béla Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és Székely Nemzeti Múzeum, a házigazda intézmény közös szervezésében november 6-8-a között tartották a 7. Erdélyi Magyar Régészeti Konferenciát. A tanácskozás ünnepélyes megnyitóval kezdődött. A rendezvényen a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című évkönyvét, a múzeum Székelyek. A kereszténység védelmezői elnevezésű kiállítás katalógusát, illetve a Gáll Erwin és Gergely Balázs szerzőpáros Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város X–XIII. századi történetéhez című könyvét ismertették, majd november 7-én szakosztályi előadások következtek. Az utolsó napon szakmai kirándulás volt, célállomások: az erdőfülei Dobó középkori temploma és kápolnája, a nagyajtai unitárius templomvár és az erősdi őskori lelőhely. /Csinta Samu: A múltkutatás hétvégéje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./2009. november 11.Közel száz, a Kárpát-medence valamennyi részéből érkezett magyar régész, és mintegy ötven régészhallgató vett részt az elmúlt hét végén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett 7. Magyar Régészeti Konferencián. A Pósta Béla Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a házigazda intézmény közös szervezésében tartott tanácskozást Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze vitathatatlan sikernek nevezte. Bemutatták a Székely Nemzeti Múzeum Acta Siculica című évkönyvét, az intézmény Székelyek. A kereszténység védelmezői elnevezésű kiállítás katalógusát, illetve a Gáll Erwin és Gergely Balázs szerzőpáros Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város X–XIII. századi történetéhez című könyvét. A rendezők idén is négy szakosztályba – őskor, ókor, népvándorláskor, középkor – tagolták az 54 előadást. /CS. S. : Lendületet adó régészhétvége. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia Sepsiszentgyörgyön. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./2011. március 4.Fiatalok történelme„Vannak olyan korszakai a múltnak, amelyek iránt különösen nagy az érdeklődés, az egyik legnépszerűbb előadás, amelyet László Márton levéltáros tartott, egy vadadi kulákgyilkosság történetét tárta fel” – mondta el Wiesz Szidónia, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület alapító tagja, aki a fiatal történészeket tömörítő egyesület tevékenységét és céljait mutatta be. Különösen a legújabb kori történelem témái érdeklik a közönséget: László Lóránt a marosvásárhelyi újgazdagokról beszélt, ezt is nagy érdeklődés övezte, hiszen eddig kevés szó esett a múltnak erről a szeletéről. Az egyesület elsődleges célja a tudomány népszerűsítése, de más típusú rendezvényeket is szerveznek, számos könyvbemutatót is tartottak. A Maros Megyei Múzeummal közösen szervezték meg a Múzeumok Éjszakája rendezvény keretében az iskolások történelmi vetélkedőjét, de közreműködtek az Armales Transylvanorum nemzetközi kiállítás létrehozásában is. Weisz Szidónia elmondta, a Maros Megyei Múzeum mellett az utóbbi időben a Pósta Béla Egyesülettel működnek együtt, több közös régészeti, helytörténeti és kisebbségtörténeti konferenciát is szerveztek, illetve a Tortoma Könyvkiadóval közösen mutatták be az 1940-es erdélyi bevonulásról szóló könyvet, akárcsak Novák Zoltán marosvásárhelyi történésznek a Ceauşescu-korszak magyarságpolitikájáról írt munkáját. Az egyesület következő előadását március 17-én tartják, Fehér János művészettörténész Teleki Mihály kancellárról és annak udvartartásáról beszél. Tizenegy helyi történész kezdeményezésére 2004-ben azzal az a céllal alakult meg Marosvásárhelyen a Borsos Tamás Egyesület, hogy egyrészt az igényes szellemi tevékenységet serkentse a városban, illetve összehangolja és a tágabb közönséggel is megismertesse a fiatal történészek, kutatók munkájának az eredményét. Az egyesület másik fő célja fórumot biztosítani a kutatóknak, akiket esetleg más egyesületek még túl fiatalnak találnak ahhoz, hogy köreikbe fogadják. A névadó Borsos Tamás (1566-1633) Marosvásárhely főbírája volt, a vár építésének elindítója, a török portán Erdély nagykövete. Weisz Szidónia, az egyesület volt elnöke lapunknak elmondta, eddig többnyire az egyesület tagjai tartották az előadásokat, illetve ismerőseiket kérték fel, vagy ismertebb kutatókat hívtak meg bemutatni egy-egy témát, az azon belül elért kutatási eredményeket. „Elsődlegesen a történelemmel, illetve az azzal kapcsolatos témákkal foglalkozunk, így volt már helytörténet, régészet, társadalomtörténet, város- és gazdaságtörténet, címertan, térképtörténetről szóló előadásunk. A jövőben szintén ennek a koncepciónak az alapján igyekszünk olyan embereket meghívni, akikről tudjuk, hogy újabb kutatásokat végeztek, eredményeik pedig a tágabb közönségnek is, nemcsak a szakmának lehet érdekes” – mondta a fiatal történész. Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest) 2011. május 7.(Erdélyi) magyar történetírókKorunk, 2011. május A nemzeti ábrándokat történetírásunkból zárjuk ki. (.) komoly küldetésû nemzetnek fõként a valóra kell törekednie, tudományban és mûveltségben szintúgy, mint a politikai és társadalmi életben. (.) míg történeteinek mesés hajdanán és mitológiai képeken kapkod valamely nemzet, nem illeti meg a férfiasultság díszes címe - hangzik gróf Mikó Imrének, a Magyar Történelmi Társulat elsõ elnökének a szervezet megalakulásakor, 1867-ben elhangzott intése, amely a 21. századra sem vesztett idõszerûségébõl. A Korunk legfrissebb lapszámának súlypontját az (erdélyi) magyar történetírás képezi; az összeállítás megkísérli összegezni az erdélyi historiográfia évszázadait, a kezdetektõl a 20. századi történészek munkásságáig. A felvezetõ tanulmányban Romsics Ignác a magyar - és ezen belül az erdélyi - historiográfia történeti elemzését adja, ezt követõen hazai és magyarországi szerzõk jóvoltából Szamosközy István, Cserei Mihály, Bod Péter, Mikó Imre, Kõváry László, Jakab Elek, Márki Sándor, Szádeczky Lajos, I. Tóth Zoltán, Makkai László, Pósta Béla és a Kolozsváron kialakult régészeti iskola, valamint Jakó Zsigmond történetírói tevékenységébe kapnak betekintést az olvasók. Twitteratúra: klasszikusok 140 karakterben Sokak számára a világirodalom egyet jelent vastag kötetekkel, emelkedett nyelvezettel és nagy szerzõkkel, most viszont már a Twitter közösségi portálon is olvashatók lesznek 140 karakteres bejegyzésekben a legjelentõsebb mûvek. Minderre két chicagói diák vállalkozik. �?k nemcsak Szophoklész Oedipus király, Goethe Az ifjú Werther szenvedései, Shakespeare Hamlet címû klasszikusait, hanem modern kori slágereket, többek közt a Harry Potter-köteteket is feldolgozzák. Az Alíz csodaországban például így kezdõdik: Oh! Egy fehér nyuszi, mint a Mátrixban. Menõ film, ha az ember drogokon él. Dosztojevszkij Bûn és bûnhõdése a Twitteren így indul: A fene ebbe a diákéletbe. Töméntelen munka, ócska szállás, és nekem van a legrondább kalapom az Urálnak ezen az oldalán. Ízelítõ 2010. november 20-án a Kosztándi házaspár - Katalin és Jenõ - képeinek bemutatására, Hegedûs Ferenc vállalkozó kezdeményezésére állandó galéria nyílt Kézdivásárhelyen. A megnyitóra aktualizált közös album jelent meg az �?let-Jelek Pallas- Akadémia sorozatban, Vécsi Nagy Zoltán mûvészettörténész gondozásában. (Deák Ferenc) * �?rök igazság, hogy egy mûvészrõl teljes képet csak egy gyûjteményes kiállítás képes nyújtani. Még akkor is, ha az ott bemutatott munkák szinte mindegyike ismerõs. Egységükben azonban másként hatnak, mondhatni új minõséget képeznek. (...) A múzeum birtokában lévõ 80 metszet mellett Feszt László év elején, nagylelkû gesztussal, újabb 151 alkotását adományozta az intézménynek. (Németh Júlia) * Családi házuk közelében, a Szamos menti dombsághoz tartozó Csicsókeresztúron pár éve szobrot emeltek Torma Károlynak, a régésznek, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjának, Aquincum föltárójának. (Murádin János Kristóf) * Miklóssy Gábor (1912-1999) festõmûvész Pogány �?. Gábor mûvészettörténésznek, a Magyar Nemzeti Galéria ny. igazgatójának írott levelét Zwikl András mûvészettörténész találta meg Budán, meglehetõsen különös, lomtalanítási körülményekben. (...) Keserû és õszinte látlelet, jeremiáda a levél. A késõi Ceausescu-korszak egy megmerevített pillanata, a valóság szinte szürreálisnak tûnõ elemekkel történõ átvilágítása, állapotrajza. (Sümegi György) * Tanárként távolságtartó volt, katonás, szigorú, de nem merev. Diákjai észrevétlenül szerették meg. Huszárkapitány volt - ahogyan Ioan Horváth Bugnariu emlegette, a szó legnemesebb értelmében. (Andrásy Zoltánról - Szuszámi Zsuzsa) * Goethe azt kérdezte, hogy melyik az a mûalkotás, amely van olyan fontos, mint egy fa. Valovits László erõteljes vonalaival, kompozícióival az ember és mûvének útját, az alkotás folyamatát tanulmányozza, az alkotó emberi jelenlét drámáját képszerûsíti. (Józsa István) * Az erdélyi kastélyok életében a vigasságnak nagy becsülete volt. Igen sok nagyúr tartott a XVI-XVIII. században udvari bolondot, markalfit, mint aminõt Bánffy György produkáltatott a gyalui menyegzõn. Báthory Zsigmondot az olasz léhûtõk, mimusok, udvari bolondok, tréfacsinálók, mágusok, szellemidézõk egész serege vette körül; Bethlen Gábor bolondját Mihály bírónak hívták, ki a fejedelem lakodalmán Balassi Ferenc cserkesz nevû bohócával tört kelevézt. (Biró József) * Erdélyi Mûvészet, 2011/1. b.d. Népújság (Marosvásárhely) 2011. november 10.Régészkonferencia SepsiszentgyörgyönRégészkonferenciát tart november 11-étől Sepiszentgyörgyön a romániai magyar régészközösség szakmai testülete, a Pósta Béla Egyesület, az Erdélyi Múzeumegyesület (EME) és a házigazda intézmény, a Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében. A vasárnapig tartó VII. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencián közel száz Kárpát-medencei magyar régész vesz részt, akiknek munkájához várhatóan mintegy 50 régészhallgató csatlakozik – írja a Krónika című kolozsvári napilap. A tanácskozáson bemutatnak néhány új kiadványt: az SZNM Acta Siculica című évkönyvét, továbbá a Székelyek. A kereszténység védelmezői tematikájú kiállítás katalógusát, illetve a Gáll Erwin és Gergely Balázs szerzőpáros Kolozsvár születése. Régészeti adatok a város X–XIII. századi történetéhez című könyvét ismertetik. A szombati szakmai előadások után vasárnap szakmai kirándulásra indulnak a résztvevők, a célállomások az erdőfülei Dobó középkori temploma és kápolnája, a nagyajtai unitárius templomvár és az erősdi őskori lelőhely. A korábbi hat konferencián kialakult gyakorlatnak megfelelően a rendezők idén is szívesen látnak minden régészt, aki fontosnak ítéli kutatásai eredményeinek ismertetését. Így alakult ki az 56 előadásból álló értekezésfolyam, amelyet négy szakosztályba – őskor, ókor, népvándorláskor, középkor – tagolva hallgathatnak meg szakemberek és érdeklődők. Forrás: echotv.hu Székelyföldportál.info 2012. június 16.Évszázados alkotói örökségünkA neves szerző két nagy fejezetben foglalja össze időrendben mindazt, amit több évtizedes kutatómunkája eredményeként korábban már könyvekben vagy tanulmányokban Erdély és azon belül Kolozsvár képzőművészetéről megírt és publikált. Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel? A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el. A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Kolozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a házsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává. Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól. A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad. Murádin Jenő Kolozsvár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel megkönnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”. *Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011. Jánó Mihály. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. július 14.LapozóVégül, de nem utolsósorban az USA és a Nyugat morális vezető szerepe komoly csorbát szenvedett, mert a vasfüggönyön innen élők csak azt érzékelhették, hogy az emberi jogok deklarációja és a tiltakozások ellenére a hatalom birtokosai büntetlenül megsérthetik a vallásszabadságot, semmibe vehetik a közvéleményt, lábbal tiporhatják a szabadságjogokat. Mindszentyre vitathatatlanul könyörtelenül és igazságtalanul lesújtott Rákosi és elvbarátai bosszúvágya, holott biztos, hogy a bíboros nem Washington és nem a Vatikán utasítására vállalta föl a politikai oppozíció szerepét, akármennyire is igyekezett a vád képviselője ennek ellenkezőjét alátámasztani abszurd túlzásokkal és kreált bizonyítékokkal. Mindszenty mindezt a maga konoknak is nevezhető meggyőződésével tette, egy világpolitikai fordulat reményében. (Balogh Margit). A Római Katolikus Teológiai Intézet könyvtáraként működő Batthyaneumba kerültek az egyházmegyei gyűjteménybe sorolt műkincsek (pl. a szászfenesi oltárka), továbbá többek között a székesegyháznak a Pósta Béla vezette ásatásaiból előkerült, máig feldolgozatlan régészeti anyag is, de az államosítás során ott ragadtak a gyűjteményektől teljesen független értékek, köztük Márton Áron püspök iratai, levelezése, sőt... asztali készlete is. Az államosítók nem törődtek olyan apróságokkal, hogy 1948-ig a könyvtár a teológiai intézet szerves része, tanárainak munka- és lakóhelye volt. (Kovács András). Így vezetlek be a vers/világába, erre, kérlek,/kicsit zsúfolt tér ez itt, a/határok csak sejthetők,/a vakablakok mögött, látod,/hóvihar lehet vagy köd,/talán szimpla ragyogás://"Mióta várom már, hogy/elmondjad meséjét..."/ – mert beláthatatlan kívülről/ez a burkon túli tér – /"meséjét a benső télnek" (Visky Zsolt). A másik történetem 1990 tavaszán kezdődik. Egy éjszaka a buzaui székhelyű II. Hadsereg főorvosa, dr. Mihai Augustin (a Központi Katonai Kórház későbbi parancsnoka, majd a fogorvosi kar dékánja) ébresztett, néhány katonatiszt kíséretében. Két üzenetet adtak át, amit személyesen Ion Iliescu elnöknek kellett tolmácsolnom. Az első: ha Militaru tábornokot (aki már nem volt miniszter) nem helyezik tartalékba, akkor a II. Hadsereg katonái nem szavaznak Iliescura. A második: Stefan Gusa tábornokot, a II. Hadsereg akkoriban kinevezett parancsnokát csak az alárendeltjei és a bajtársai, azaz katonái és tisztjei holttestén keresztül lehet tisztségéből eltávolítani. "Ágyúval lövünk még a légyre is, ha zavarja a parancsnokunkat" – üzenték. Lám, ilyen hangulat uralta akkoriban a román hadsereg egy részét. (Horváth Andor beszélgetése Boda József egyetemi tanárral). IV. Luxemburgi Károly önéletrajza a középkori európai irodalom egyedülálló műve, amelyet teljes egészében most olvashatunk először magyar nyelven. Az önéletrajz tükrözi a császár életét születésétől egészen német királlyá választásáig. A mű magyar szempontból is jelentős, mivel beszámol magyarországi utazásairól és az Anjoukhoz fűződő családi kapcsolatairól. (Vincze- Pál Éva). Korunk, 2012. július. Peres ügyek. Népújság (Marosvásárhely) 2012. november 14.Jubileumi régészkonferenciaŐskor, ókor, népvándorláskor, középkor – négy szekcióban, nagyon gazdag és érdekes tematikában hangzottak el előadások pénteken és szombaton a jubileumi X. Erdélyi Magyar Régészkonferencián. A megnyitó és a munkálatok helyszíne a marosvásárhelyi várban levő régészeti és történeti múzeum, a régi sorozóközpont újonnan átadott felső szintje volt, amelynek átalakítása, felújítási munkálatai a jövő évben érnek véget. A konferencia szervezője az erdélyi magyar régészek Pósta Béla Egyesülete a házigazda Maros Megyei Múzeummal együtt, amely negyedik alkalommal vállalta ezt a szerepet. A kétnapos tanácskozást Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke nyitotta meg, aki örömének adott hangot, hogy nő, terebélyesedik az erdélyi régésziskola, amelyet a magyarországi szakemberek is támogatnak, akik szép számban és tartalmas dolgozatokkal vettek részt a konferencián. Azt a bizakodást visszük tovább, amellyel Pósta Béla 1899-ben elindította az erdélyi régészeti iskolát. A hosszú ideig Csipkerózsika-álmát alvó kezdeményezés nem szűnt meg, sikerült tovább fejleszteni a fiatal szakemberekkel megszaporodott egyesület keretei között – mondta dr. Bajusz István, a Pósta Béla Egyesület igazgatója, aki köszönetét fejezte ki az EMÉ-nek, hogy Kolozsvár központjában székhelyet biztosít a régészeknek, továbbá a Maros Megyei Múzeumnak, amely a 10. születésnaphoz méltó keretet teremtett a tanácskozásnak, amelyen több mint száz résztvevő volt jelen. Maros megye "gyomra" sok izgalmas dokumentumot rejteget a múltról – hangzott el Lokodi Edit, a megyei tanács alelnökének üdvözlőbeszédében, aki azt kívánta a régészeknek, hogy továbbra is legyen pénz, támogatás, hogy kutathassanak, s a valós helyzetet feltárva ne kelljen a régészeti adatokat elferdíteni. Beszédében köszönetet mondott a múzeum igazgatójának, Soós Zoltánnak, hogy olyan szépen átalakult a régi épület, amely valamikor a város polgármesteri hivatalának is helyet adott. Öröm volt a szervezést vállalni negyedik alkalommal is – hangsúlyozta Soós Zoltán, a Megyei Múzeum igazgatója, majd hozzátette, hogy a tanácskozás teret biztosít az Erdélyben dolgozó régészeknek, hogy kutatásaik eredményeit ismertessék. A diákoknak pedig arra, hogy megszeressék a választott szakmát, amely nem tartozik a jövedelmező mesterségek közé, de nagyon érdekes, izgalmas, és lélek kell ahhoz, hogy magas szinten lehessen művelni. Kérdésünkre Soós Zoltán hozzátette, hogy a tízfős marosvásárhelyi régészcsapat, amely romániai szinten a legnagyobb magyar régészközösség, nagyon sok kutatásban vesz részt, s örömmel mutatják be eredményeiket egy olyan rangos rendezvényen, ahol bel- és külföldi kutatók, oktatók és diákok együtt vesznek részt. Az erdélyi régésziskola egyre szorosabban zárkózik fel a magyarországi kutatókhoz, s hiánypótló eredményeik ismertetésére alkalmas fórum a tanácskozás. A szakmai tájékozódás mellett a diákoknak lehetőséget teremt, hogy munkahelyet keressenek, s pályázati lehetőségekről tájékozódjanak. Az idei konferencia sajátossága, hogy két napig tartott, ami egyrészt azt jelzi, hogy mennyiségben és minőségben olyan tudományos tőkét tud felmutatni, ami a korábbi egynapos rendezvényekhez képest igényeli ezt a terjedelmet, s reméljük, hogy jövőben már három napra lesz szükség – mondta Soós Zoltán, aki érdeklődésünkre elárulta, hogy a nagytermet díszítő gyönyörű barokk kandalló a nyárádszentbenedeki Toldalagi-kastélyból származik. A nyitóünnepségen két könyvet mutattak be. Gindele Róbert és Istvánovits Eszter munkája a nyíregyházi és a szatmári múzeum történészeinek példamutató együttműködése révén született – hangzott el Kulcsár Valéria ismertetőjében. A Berecki Sándor, Czajlik Zoltán és Soós Zoltán (szerk.) által jegyzett Erdélyi régészeti lelőhelyek és műemlékek légi felvételei című érdekes, szép háromnyelvű kötetet Pánczél Szilamér Péter ajánlotta a közönség figyelmébe. Az első plenáris előadást László Attila tartotta Hubert Schmidt és László Ferenc kapcsolatáról. A középkorról szóló dolgozatok bemutatásával folytatódott a konferencia, majd szombaton az őskor, ókor, a népvándorlás kora és a középkor kutatása terén elért eredményeiket ismertették az erdélyi és a magyarországi résztvevők. (bodolai) Népújság (Marosvásárhely) 2013. november 8.Régészeti konferencia CsíkszeredábanA Csíki Székely Múzeum, a Pósta Béla Egyesület és a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajlik a XI. Erdélyi Magyar Régészeti Konferencia Csíkszeredában. A három napig tartó rendezvényt pénteken este nyitották meg az Apáczai Csere János Pedagógusok Házában. Bajusz István, a Pósta Béla Egyesület elnöke kifejtette, hogy ezen tudományág működésének az egyik fő feltétele a régészek közti szoros együttműködés, mivel minden kutató csak egy-egy szeletkét tár fel a történelmi korokból. Célszerű konferenciát tartani, hogy a szakemberek az újdonságokról és egymás kutatási eredményeiről értesüljenek és ezeket összevetve fedjék fel egyes korok történéseit. Hozzátette, hogy a vasárnap estig tartó konferencián összesen 84 előadás hangzik el több mint száz régész közreműködésével. A házigazdák nevében Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke és Gyarmati Zsolt múzeumigazgató szólalt fel. Bajusz István, a Pósta Béla Egyesület elnöke kifejtette, hogy ezen tudományág működésének az egyik fő feltétele a régészek közti szoros együttműködés, mivel minden kutató csak egy-egy szeletkét tár fel a történelmi korokból. Célszerű konferenciát tartani, hogy a szakemberek az újdonságokról és egymás kutatási eredményeiről értesüljenek és ezeket összevetve fedjék fel egyes korok történéseit. Hozzátette, hogy a vasárnap estig tartó konferencián összesen 84 előadás hangzik el több mint száz régész közreműködésével. Szőcs Lóránt Székelyhon.ro 2014. június 19.Erdélyi magyar régészet: múlt és jövőVincze Zoltán neves kolozsvári tudománytörténész legújabb könyvét (A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla korszakban 1899–1919. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2014, 812 old.) nemrég mutatta be az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetősége. A könyv több évtizedes munka gyümölcse, amely nemcsak a kolozsvári értelmiségi elit egyik legnevesebb tagjának, Pósta Bélának az iskolateremtő munkásságát, hanem a jelenlegi erdélyi magyar régészeti iskola jövőjét is mérlegre teszi. Súlyos könyv, rejtett kérdésekkel. Pósta Béla régész, a kolozsvári egyetemen 1899-ben megalakított régészeti tanszék egyetemi tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményének, Érem- és Régiségtárának igazgatója. A könyv szó szerint súlyos, hiszen a maga 812 oldalával, kiváló minőségű, keményfedeles kötésével és nehéz lapjaival igazi kuriózumnak számít a szakirodalmi könyvkiadásban. A szerző az egykori Bolyai Egyetem hallgatójaként olyan tanároktól lelt Klió csókjára, mint Ferenczi István régészprofesszor, Szabó György klasszika-filológus vagy a korszellem tragédiáját megtestesítő Szabédi László író, műfordító. Örökségük nyoma fellelhető Vincze Zoltán könyvében is, amelynek legfőbb célja a múltba tekintés, az elődök előtti tisztelet példák felmutatásával erősebb alapokra helyezze a mai erdélyi magyar régészeti iskolát. Ezt a szándékot jelzi a könyvben megjelenő, Buday Árpád által összefoglalt Pósta Béla-arckép is, amely az őt követő generáció tisztelgése az iskolateremtő tudós, muzeológus, kultúrdiplomata előtt. Vincze Zoltán már az előszóban megjegyzi: a neves tudósra vonatkozó, sokáig elfeledett vagy az Erdélyi Történelmi Múzeumban porosodó dokumentumok összegyűjtése és nem azok kritikai elemzése, megítélése volt a szándéka. A könyv részletesen foglalkozik a kecskeméti születésű, majd Budapesten az ország addig egyetlen igazi Múzeumában, a Nemzetiben munkára talált tudós életével, szárnypróbálgatásaival és szakmai fejlődésével. Hiteles, következetesen idézett dokumentumokkal és gigászi horderejű, levéltári munkáról tanúskodó kutatási eredményeket felsorakoztatva a szerző Posta Béla első ásatásait is felidézi a korai, 1892–1896 közötti időszakból. Szabadság (Kolozsvár) 2014. augusztus 25.Gyulafehérvár hiányzó szobraGyulafehérvár arculata napról napra változik. A monumentális projektek kiemelten foglalkoznak a város múltjával, és díjazandó módon az 1918 előtti korokat is megelevenítik. Egy valami azonban még mindig fájóan hiányzik a városból: egy emlék annak az embernek, akinek köszönhetően feltárult Gyulafehérvár római múltja. Elógium következik Cserni Béla szobráért. A hamarosan átadásra kerülő principia (a római tábor vezetőségi épülete) köré emelt múzeum és vitatott külsejű védőépület is jól példázza a város alatt nyugvó római emlékek jelentőségét. A több mint 76 000 000 RON költségvetésű projekt („Reabilitarea centrului istoric Alba Iulia – Fortificaţia de tip Vauban – Căi de acces, iluminat exterior şi mobilier urban”) alighanem Románia legnagyobb városrendezési terve. Ez nem csak Közép-Európa legnagyobb erődítményét hozta újra látogatható és impozáns formába, de a város történetének főbb állomásait megjelenítő allegorikus szobrokkal is gazdagította a várat. A 25 bronzszobor – amelyek egyenként 60 000 RON-ba került – a város legújabb ékei. Bár többségük fiktív történelmi jelenetet, csendéletet jelenít meg, néhányuk – Szent Antal a gyermekekkel, Marcus Aurelius és Caracalla császárok szobrai – szorosan illeszkednek a városmag történelmi hangulatához és a város történetéhez is. Gyulafehérvár hiányzó emlékei közül a legfájóbb Cserni Béla (1842–1916) szobrának hiánya. A cseh apától származó, Szebenben majd Gyulafehérváron magyarul tanuló és egész életét a botanikának és a régészetnek szentelő tudós 1887 –től haláláig Erdély legnagyobb római városának kutatásával foglalkozott. Növénytani gyűjtéseit és munkáját felhagyva, 1887 –ben a Fehér Vármegyei Történelmi, Régészeti és Természettudományi Társulat oszlopos tagjaként majd a Gyulafehérvári Múzeum első igazgatójaként és alapítójaként a város római emlékeinek megmentéséért, összegyűjtéséért és szakszerű bemutatásáért küzdött. Odaadó munkásságát, munkabírását és szenvedélyét mutatja, hogy számos ásatását saját pénzéből állta, 1911 –es marospartosi ásatásakor a helyi lakosokkal télidőben is képes volt egyezkedni és közel 70 évesen is ásatást vezetett. Történelmi ismereteit ausztriai, itáliai és magyarországi utazásokkal és a kor nagy szakembereivel – így a belga ókortörténész, Franz Cumonttal – történő levelezése révén igyekezett gazdagítani. Ő volt az első, aki elkészítette a Gyulafehérvár alatt nyugvó kettős római város és katonai tábor topográfiai térképét és ugyancsak neki köszönhetjük a máig egyedülálló makettet és tervrajzot, amely az általa kiásott kormányzói palotának egyetlen hiteles forrása. Munkásságát számos tanulmányban és könyvfejezetben közölte hihetetlen alapossággal. Legutolsó régészeti jelentése – az 1911–ben Marospartosban feltárt óriási város villa (domus) közlése – máig a legrészletesebb ilyen jellegű publikáció amely Gyulafehérváron feltárt, ókori épületre vonatkozik (800 tárgy, számos fotó, térkép, tervrajz). Cserni Béla hirtelen halálával 1916 után a város hihetetlenül gazdag régészeti anyagát néhány helyi történész és a később új helyszínre költöztetett múzeum román szakemberei igyekeztek megmenteni. Az általa vezetett régészeti feltárásokhoz fogható kutatásra közel hetven évet kellett várni – mindaddig csak mentőásatások és véletlenszerű felfedezésekből ismertük Apulum történetét. Munkásságának 2006–ban halálának 90. évfordulója alkalmából egy kiállítás állított emléket, tanulmányait és tervrajzait most már a román és magyar szakirodalom is alapműként használja. A régészet aranykorának nagy alakjait külföldön nagy tiszteletben tartják: Rómában tér és utca is hirdeti az örök város legnagyobb régészének, Rodolfo Lancianinak a nevét, Kolozsváron szobrot emeltek Constantin Daicoviciu régésznek de Magyarországon (Siófokon és Budapesten is) számos emlék, könyvtár és utca is őrzi Kuzsinszky Bálint, Óbuda nagy régészének nevét. Cserni Bélának sem utca, sem mellszobor de még egy könyvtári szoba sem jutott Gyulafehérváron. Magyar kortársai – Pósta Béla vagy Téglás István – ismét visszakerültek úgy a szakirodalmi köztudatba, mint a népi emlékezetbe néhány emléktábla, könyv vagy szervezet révén. Erdély legnagyobb római városát kutató és annak közel 7000 római emlékét összegyűjtő és katalogizáló régészének viszont ma már a sírját sem látogatják és nevét semmi sem őrzi hőn szeretett városában, amelynek évtizedeket áldozott életéből. Cserni Béla számos római sírfeliratot is közölt és neki köszönhetően több száz római személy nevét sikerült megőrizni, akiknek kőemlékei ma is a múzeum ékei. Az ő neve mégsem szerepel egyetlen emlékművön, táblán sem. Úgy gondolom, hogy a történelmi múltját most ismét felfedező és új városrendezési terveibe beépítő Gyulafehérvárnak nagy adóssága és kötelessége, hogy a város első és legnagyobb régészének méltó emléket állítson. Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 29.A pedagógusok tudományos munkáit jutalmazzákNegyvenhárom tudományos munka érkezett be idén a Apáczai-díj felhívására, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) szeptember 27-i ülésén értékelte ezeket. Amint az a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből kiderül, az RMPSZ kétévente jutalmazza Apáczai-díjjal azokat a pedagógusokat, akik az oktató-nevelő munka mellett tudományos kutatást is végeznek. Azok a pedagógusok pályázhatnak, akik a közoktatásban dolgoznak (vagy onnan mentek nyugdíjba), és önálló kötetben vagy elismert tudományos szaklapban közzétett munkák szerzői. Az év elején kiírt pályázatra az előző díjkiosztás óta megjelent tudományos munkákkal szeptember 16-ig lehetett jelentkezni a természettudományok, a humántudományok, valamint a pszichopedagógia területéről. A díjhoz a Sántha Csaba szobrászművész által készített kisplasztika, sorszámozott oklevél és pénzjutalom is társul. A kitüntetettek: Apáczai-díj gyémánt fokozat Bencze Mihály – Selected Problems and Theorems of Analytic Inequalities (természettudományok); Apáczai-díj arany fokozat József Álmos – Mire a falevelek lehullanak… (humántudományok); Apáczai-díj ezüst fokozat: Balázs Lajos – Rituális szimbólumok a székely-magyar jelképkultúra világából (humántudományok); Nagydobai Kiss Sándor – Nemzetközi matematikai szakfolyóiratokban megjelent cikkek gyűjteménye (természettudományok); Apáczai-díjban részesül: Erdély Judit – Fatikus beszéd (humántudományok); Kiss Kálmán – Túrterebes földrajzi neveinek története (humántudományok); Török Árpád – Észak-Erdély–Bukovina útikalauz (természettudományok); Vincze Zoltán – A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899–1919) (humántudományok); Dicséretben részesül: Molnár-Kovács Emese, Ferencz Edith-Mária – Medvecukor iskolás lesz (pszichopedagógia); Szász-Mihálykó Mária – Bolyongás a rengetegben (pszichopedagógia); Kovács Béla – Matematika szaklapokban megjelent tanulmányok gyűjteménye: Kalandozások 2013 körül; Feladatvariációk, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Teljes négyzet évszámok; Feladatvariációk – Hogyan szerkeszthetünk ismert feladatokból újabbakat?; Változatok egy témára, avagy hogyan szerkeszthetünk feladatokat?; Variations on a theme or how you can create problems? (természettudományok); Lőrincz Sándor – Erdővidéki túrautak (természettudományok); Wilhelm Sándor – A törpeharcsa (természettudományok); András Ignác – Tudomány s erény díszére (humántudományok); András József – Lövéte, a megtartó székely falu (humántudományok); Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok); Fazekas (szül. Salánki) Éva – Egy berettyószéplaki cigányasszony hiedelmei (humántudományok); Kodolányi András – Volt egyszer egy 2-es számú Iskolás Sportklub (humántudományok); Kulcsár Gabriella – Emlékek a kolozsvári magyar zenekritika történetéből – Brassai Sámueltől Lakatos Istvánig (humántudományok); Lőrincz József – Székelypetki népballadák (humántudományok); Magyari Sára (tanulmányok) – A kert/udvar és szócsaládjának képe a magyar népdalokban; Imaginea lingvistică a „vieții” în limba maghiară și română; Anyanyelv–hangyanyelv–ecet. Avagy a fától fáig – magatartás oktatásstratégiai példája a Bánságban; Az anyanyelv képe – csoportos kutatás a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen; The Linguistic Image of Man in the Hungarian and Romanian Languages; A magyar mint idegen nyelv az áll és a stă igék tükrében; A munka–pénz nyelvi képe a magyar és román nyelvben (humántudományok); Pénzes Lóránd – Szentkereszty Stephanie testamentuma és alapítványai (humántudományok); Tamási Zsolt – Az 1848-as erdélyi római katolikus egyházmegyei zsinat (humántudományok); Veres Tünde – Erdély református templomai (humántudományok); Elismerésben részesül Nemes Emil – Barangoló – városismereti kisokos 1–3. (természettudományok); Trufán Ildikó Rozália: Földrajz munkafüzet, 4. o. (természettudományok); Trufán Ildikó Rozália, Trufán József – Történelem munkafüzet, 4. o. (humántudományok); Szabó Katalin – The introduction of the preparatory class in Romania (pszichopedagógia); Barabás Attila – Alternatív eljárások a kémia oktatásához (természettudományok); Keresztes Kálmán – Genii ale matematicii la Sibiu, Farkas Bolyai și János Bolyai (természettudományok); Bakó Botond Béla – Áprily-estek emlékkönyv (humántudományok); Berekméri D. István – Bethlen Gábor Erdély fejedelme (1613–1629)(humántudományok); Farkas Aladár – 100 éves a ditrói Jézus Szent Szíve templom (humántudományok); Frigy Szabolcs-István: A felekezeti iskolák hozzáadott értékének vizsgálata Romániában (humántudományok); Gergely Erzsébet-Emese – Ki olvas ma (még) az iskolában? (humántudományok); Metanova kutatócsoport, Borsos Szabolcs – Hit, kultúra, önrendelkezés Kelet-Európából nézve (humántudományok); Nagy János – Románia hadba lépése 1916-ban – Trianon és a román történetírás (humántudományok); Váradi Éva-Andrea, Páll-Szabó Ferenc Dániel, Pócsai Sándor – O istorie a maghiarilor (humántudományok); Veress Imola – The Myth-Shaping Power of a Past Vision of the Future (humántudományok); Incze Fejér Anikó, Incze Pál – Gyűlölet nincs, csak fájdalom (humántudományok). A díjakat és az okleveleket október 11-én, szombaton délelőtt 10 órától adják át a szovátai Teleki Oktatási Központban. A testület az Apáczai-díj pályázati felhívásának kiegészítése és módosítása mellett is döntött: ennek értelmében a kiírás jövőben kiegészül az elektronikus pályamunkák fogadásával, valamint a pályázatok benyújtási határideje július 1-jére módosul. Azok a szerzők, akik elnyerték az Apáczai-díj legmagasabb, gyémánt fokozatát, továbbra is küldhetnek be pályamunkákat, amelyet a Tudományos Tanács nyilvántartásba vesz, elismerő oklevéllel jutalmaz, valamint kiemelt helyen megjeleníti azt az RMPSZ honlapján. Szabadság (Kolozsvár) 2016. augusztus 4.Titkok Bethlen Gábor könyvtárárólBethlen Gábor könyvei és könyvkötői címmel foglalta össze Kovács András művészettörténész professzor a Bethlen-könyvtár feltárásáról készült kutatását a Korunk Akadémia Reneszánsz- Reneszánszok sorozat záró előadásaként. Kovács András akkor kezdett el újra foglalkozni Bethlen Gábor könyveinek témájával, amikor három évvel ezelőtt ismét kezébe került a Jakó Zsigmond Pál 70. születésnapjára készült kéziratos emlékkönyv, amely ennek a témának az elsődleges adatait tartalmazta. A professzor szerint „a könyvek történetét a világon elég sokan kutatják, léteznek katalógusok a könyveket díszítő mintákról”, ő viszont saját kutatásában a formai jegyeket tanulmányozva próbált kiindulópontot szerezni ahhoz, hogy újabb Bethlen könyveket fedezzen fel. Az első feljegyzett adatok szerint azt sem lehetett tudni biztosan, hogy volt-e könyvtár, vagy csak a humanista felfogás szülte a könyvtár létrehozásának gondolatát. A Kolozsvári egyetemi könyvtár ritkaságok tára őrzi Ortelius Theatrum orbis terrarum atlaszát. Ez „a legrégebbi könyv, amely biztosan Bethlen Gábor tulajdonában volt.” A 17. század húszas éveire bebizonyosodott az, hogy a könyvtár ténylegesen létezett, Bethlen amolyan gyűjtögetőként nemcsak vásárolta, de nyomtatatta is a könyveket. Bibliotékáját Szenczi Molnár Albert a Mátyás király európai hírű Corvina-könyvtárához hasonlította. Ez utóbbinak egy töredékét később Bethlen meg is szerezte. Hol lehetett a könyvtár? „A könyvtárnak a helyét illetően eléggé nagy gondban vagyunk. Néha abban reménykedem, hogy egy éjszaka talán megálmodom azt, hol is lehetett a könyvtár”– viccelődött az akadémikus. A könyvtár tervezett helye nagy valószínűséggel a Gyulafehérvári várban, a Református Kollégium keresztszárnyában volt, viszont a biztos helyében a történészek sem jutottak dűlőre. A belső vár – vagyis a tulajdonképpeni fejedelmi palota – a könyvek legnagyobb részével együtt leégett. Isaacus Basirius Szalárdi Jánost erősítette meg azzal, hogy mindez valóban megtörtént, feljegyzései alapján sikerült kimenekítenie a legértékesebb példányokat és a nyomdai ólombetűket. „Ha ez sikerült, akkor sem volt foganatja, ugyanis ahogy Szalárdi írta, ott minden elpusztult” – jegyezte meg a művészettörténész. Az 1900-as évek elején Pósta Béla ásatásai során előkerült a régi sekrestye, azaz az egykori káptalani levéltár és a feltételezett fejedelmi könyvtár helye is. 1663-as adatok alapján már arról is tudomást szerezhetünk, hogy milyen értéke volt Bethlen Gábor könyvtárának. Szalárdi János feljegyzése szerint a rengeteg könyv „sok ezer tallérokba kerülhetett”. Ámbár még ma is kérdőjeles a példányszámok mennyisége. Kovács András Jakó Zsigmondot idézve említi, hogy 5000 példányra lehetne becsülni a könyvtárat, bár ez nagyon valószínűtlen, ugyanis Monoki István a Rákóczi-könyvtárat becsülte kétezresre, és szinte biztos, hogy az sokkal több könyvet tartalmazott, mint a Bethlen-könyvtár. A professzor elmondta, konkrétan voltaképp nem lehet tudni semmit arról, hogy hány könyvre becsülhető a Bethlen Gábor könyvtára. A könyvgyűjtemény eredetét illetően is kizárólag találgatásokra vagyunk ítélve. A fejedelem által támogatott, és hazai szerzők ált írt és fordított könyvek közül mintegy 40 nyomtatványt ismernek. Az első olyan könyv, amit kézbe lehet venni, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában található Itinerarium Catholicum (1616, Debrecen) címmel. A bőrkötetes, zsinórral díszített könyvet a szerző, a lelkész Szegedi P. Dániel ajánlotta fel Bethlen Gábornak. Bélyegzők, könyvkötők A könyveken szereplő bélyegzők ismétlődése támpontot jelentett a kutató számára, elősegítette a könyvkötők életének felkutatását. A fejedelem tulajdonában levő könyvek között a professzor talált olyanokat, amelyek nagy valószínűséggel ugyanazon könyvkötő munkái közé tartoztak. Az Exequiae Caeremonialium Bethlen Gábor címerét viseli a borítón. Kovács András szerint ezt olyan bélyegzővel készítették, amelyet 1619-ben a bécsi pecsét mintájára hoztak létre. A bélyegző alapján ugyanannak a könyvkötőnek a munkáit azonosította a művészettörténész a Kolozsvári könyvtárakban is. A 1616-os kötésű, Kolozsváron bekötött Biblia, az 1619-es Marosvásárhelyi szabó céh jegyzőkönyve és Pákei János Enyedi-példánya is mind ugyanazon motívumokkal mAradtak fenn. A szerző kilétéről a Házsongárdi temető egyik sírfelirata árulkodik: IOACHIMI LOFFLERERS, Kolozsvár város könyvkötője, meghalt 1623-ban. A professzor elmondása szerint „akármit és annak ellenkezőjét is bele lehet olvasni ezekbe a feliratokba”, de szinte biztos, hogy 1624 nyarán Löfflerers Joachimi még élt; nagy valószínűséggel 1624 szeptemberében halt meg. A következő könyvkötő a forrásokban Könyvkötő Jakabként szerepelt – munkájára ugyanazon bélyegzők utalnak: obeliszk, sárkány, oroszlán motívuma. Ő volt az úgynevezett „à la fanfare” kötések meghonosítója. Az elnevezés egy 17. századi könyv címe, egyébként 20. századi elnevezés, és semmi köze nincs a könyvkötő munkájához. Gedő Dalma-Orsolya Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. január 19.Ötven civil szervezet állt ki a megszüntetett kolozsvári magyar osztály mellettA Kincses Kolozsvár Egyesület kezdeményezésére 50 kolozsvári magyar civil szervezet közös állásfoglalást fogalmazott meg az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében - olvasható az egyesület közleményében. A Kolozs megyei tanfelügyelőségen január 19-én iktatták a Valentin Claudiu Cuibus főtanfelügyelőnek, illetve Török-Gyurkó Zoltán főtanfelügyelő-helyettesnek címzett levelet, melyet elküldtek az oktatási minisztériumba Király András György kisebbségek oktatásáért felelős államtitkárnak is. Mint arról már korábban beszámoltunk, a líceum ötödik osztályát az iskolakezdés után szüntették meg, miután a szóbeli ígérgetések ellenére nem hagyták jóvá a csoport beindítását. Az ügyről bővebben itt olvashat. Az állásfoglalás aláírói határozottan kiállnak a kolozsvári magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás mellett, amely „a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve”. Felhívják a figyelmet, hogy az anyanyelvi oktatás mind Románia alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Ennek megfelelően kérik az oktatási minisztériumot és a Kolozs megyei tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsák a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást. Az állásfoglalás teljes szövege:. Állásfoglalás az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának védelmében Mi, a kolozsvári magyar civil-szakmai egyesületek és alapítványok aggodalommal tekintünk az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti tagozatának ellehetetlenítésére. A magyar nyelvű képzőművészeti szakoktatás közép-erdélyi bástyája került végveszélybe, mely a legmagasabb színvonalon biztosítja a gyermekek alkotó és önkifejező képességeinek fejlesztését, valamint művészeti-kulturális műveltségének megalapozását immár tizenhat éve. Az Apáczaiban tanuló rajzszakosok tehetségét számos kiállítás és kiadvány tanúsítja. A diákok nemcsak kolozsvári, hanem országos és nemzetközi téren is bizonyították a képzés tehetségpallérozó tevékenységének eredményességét. Az anyanyelvi oktatás mind Románia Alkotmánya, mind a nemzetközi szerződések értelmében alapvető jog, amelyet az oktatási törvény a képzőművészeti oktatás terén is szavatol. Nemzeti közösségünk érdekében, a törvény által biztosított jogaink alapján, felkérjük az Oktatási Minisztériumot és a Kolozs Megyei Tanfelügyelőséget, hogy a korábbi évekhez hasonlóan a jövőben is biztosítsa gyermekeink számára a magyar nyelven történő képzőművészeti oktatást. Tekintettel arra, hogy a helyzet megnyugtató rendezése a magyar közösség mellett az Oktatási Minisztériumnak, a tanfelügyelőségnek, valamint mindazoknak érdeke, akik a gyermekekben a kulturális és művészeti élet jövőjét látják, kérjük, vegyék figyelembe az oktatók, szülők, illetve a civil-szakmai szervezetek által felsorakoztatott érveket, és a közeljövőben esedékes beiskolázási időszakban találjanak megoldást a magyar nyelvű kolozsvári alapfokú képzőművészeti oktatás biztosítására. Kolozsvár, 2017. január 17. Kezdeményező: Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök Aláírók: Agnus Média Alapítvány nevében Szenkovics Dezső elnök Amaryllis Társaság nevében László Bakk Anikó tiszteletbeli elnök Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében Péntek János elnök Apáczai Csere János Baráti Társaság nevében Tamás István elnök Argo Audiovizuális Egyesület nevében Szántai János István elnök Armenia Örménymagyar Baráti Társaság nevében Bálint Júlia elnök Bálint Tibor Baráti Társaság nevében Bálintné Kovács Júlia tag Barabás Miklós Céh nevében Kolozsi Tibor elnök Bolyai Társaság nevében Gábor Csilla elnök Donát Alapítvány nevében Zsigmond Ilka elnök Életfa Családsegítő Egyesület nevében Deme Ilona Julianna elnök Encyclopaedia Egyesület nevében Nagy Péter elnök Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány nevében Kovács András igazgató Erdélyi Kézmíves Céh Egyesület nevében Molnár Attila elnök Erdélyi Magyar Filmszövetség nevében Lakatos Róbert Árpád elnök Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevében Széman Péter elnök Erdélyi Múzeum-Egyesület nevében Sipos Gábor elnök Filmtett Egyesület nevében Zágoni Bálint alelnök Házsongárd Alapítvány nevében Gergely Erzsébet igazgató Helikon Kulturális Egyesület nevében Karácsonyi Zsolt elnök Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány nevében Pillich Katalin elnök Homo Ludens Alapítvány nevében Vincze László elnök Igen, tessék! – Da, poftiți! Egyesület nevében Talpas Botond elnök Innovatív Oktatásért Egyesület nevében Mikó Zsuzsanna elnök Jakabffy Elemér Alapítvány nevében Székely István elnök Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság nevében Gaal György elnök Kolozs Megyei Magyar Diáktanács nevében Bács Tímea elnök Kolozsvár Társaság nevében Kántor Lajos elnök Kolozsvári Magyar Diákszövetség nevében Lőrincz István Zoltán elnök Kolozsvári Művelődés Egyesület nevében Szabó Zsolt elnök Korzo Egyesület nevében Imecs-Magdó Eszter elnök Kriza János Néprajzi Társaság nevében Jakab Albert Zsolt elnök Magyar Ifjúsági Tanács nevében Fancsali Barna elnök Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület nevében Péntek János elnök Origo Egyesület nevében Márkos Tünde elnök Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet nevében Fülöp Júlia elnök PONT Csoport nevében Farkas András társalapító Pósta Béla Egyesület nevében Bajusz István igazgató Robert Schuman Egyesület nevében Szenkovics Dezső elnök Romániai Építészek Rendje erdélyi fiókszervezetének nevében Guttmann Szabolcs István elnök Romániai Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete nevében Nagy Szilárd elnök Romániai Magyar Közgazdász Társaság nevében Ciotlaus Pál elnök Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) Kolozs megyei szervezete nevében Tárkányi Erika Tímea elnök Sapientia Hallgatói Önkormányzat Kolozsvár nevében Andacs Zsolt Levente elnök Sétatér Kulturális Egyesület nevében Király Zoltán elnök Studcoop Diákszövetkezeti Egyesület nevében Hunyadi Attila Gábor elnök Szarkaláb Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök SzINT Kulturális Egyesület nevében Pillich Balázs elnök Tranzit Alapítvány nevében Könczei Csilla elnök Vigyázó Egyesület nevében Sándor Eszter elnök maszol.ro 2017. május 24.Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságábanA Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük. SAS PÉTER Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez. A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni. A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”. Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.” Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.” 1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.” A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…” Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.” Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.” Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.). Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.) 1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.) Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.” A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.) Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.” El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.) Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.” Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-31
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
